Kétszer nyugodott le a Nap mióta elindult a Magány erdejéhez. Azt mesélik, hogy minden éjjel halk panaszos sóhajok és vad zokogás járja át meg át az erdőt.
Ide készül ő maga is belépni. A Nap lassan a horizontra ér, de nem törődhet most a sötétséggel hisz igyekeznie kell, hogy megtalálja a Boszorkányt.
Ahogy egyre beljebb és beljebb ér az erdőben úgy növekszik nyugtalansága is. Hiába kápráztatja szemét a hatalmas, több száz éves fák méltóságteljes szépsége, az aprócska tisztások virágpompája. Mindenütt csak a szomorúság és magány jelenlétét érzi. Igen, a sajátjához oly nagyon hasonló magányt.
Halk, könnyű léptekkel halad előre. Minden perccel egyre, egyre sötétebb lesz.
Mikor az éj végleg az erdőre ereszkedik nincs más választása mint megállni, hisz már az ösvényt is alig látja. A csillagok halvány fényénél egy falatnyi kis tisztáson ver tanyát, hogy megpihenjen.
Mikor keze nyomán fellobbannak a tábortűz első lángjai...a szél halk panaszos sóhajt visz felé.
Egész testében megborzong, ahogy a halk, kétségbe esett zokogás a fülébe jut.
Hát igazak a történetek... sír az erdő.
Olyan mintha valakinek a szíve hasadna meg....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése