Angyal

Sivár pusztaság vesz körül.

A napfény bántja a szemet, vakít.

Mint kóbor lélek bolyongok elveszetten.

Minden egyes lélegzet fáj.

A levegő égeti a torkom.

Kitikkadt, cserepes ajkaim nem tudnak már szavakat formálni.

Némán megyek tovább.... tovább.

A horizonton csalóka délibáb remegteti meg a levegőt.

Egyre csak követem a csalóka ábrándot.

Hazug képek, hazug ábránd.

Van ennek egyáltalán értelme?

Megtorpanok.

Fáradt vagyok.

Nem lenne egyszerűen könnyebb csak úgy elaludni?

De miket beszélek?!

Nem! Nem fogom feladni!

Soha!

Lehunyom szemem.

Sóhaj szökik ajkaimról.

Könnyű hűvös tenyér simít arcomon.

Árnyék vetül megkínzott arcomra.

Szemem felpattan, döbbent kiáltás remeg a légben.

Az első gondolatom mikor meglátom : Angyal!

Hatalmas hószín szárnyait kiterjesztve hűsítő árnyékot von fölém.

Nem lehet!

Nem hiszek!

Arcán kedves mosoly.

Tiltakozásommal mit sem törődve karjába zár.

Az erős szárnyak, puha tollak óvón simulnak körém.

Nem enged el, hiába tiltakozom.

Csak még erősebben von magához.

Lassan megnyugszom.

Itt jó.

Itt biztonságban érzem magam.

Tétován karolom át.

Mikor megérzi a bizonytalan érintést csak fokozza az ölelése erejét.

A késztetésnek engedve vadul, kétségbeesetten ölelem.

Arcom mellkasára hajtom és előtör minden.

Minden.

Könnyek peregnek arcomon.

Mér azt hittem mindent kiégetett belőlem ez a kegyetlen Nap.

De nem, könnyeim megállíthatatlanul folynak.

Olyan vadul remegek karjaiban mint aki bármelyik pillanatban összetörhet.

Ő arcom, hajam, hátam cirógatja és ostobácska vigasztalásokat susog fülembe.

Egy örökkévalóságnak tűnik az idő amíg megnyugszom.

Újra csend ereszkedik ránk.

Aztán egy halk hang a pusztaságban.

Az ő hangja.

" Leszel a barátom? "

Válaszom bizonytalan, tétova, reménykedő, kétségbeesett, boldog.

" Igen... "