Spleen....

Komolyan mondom nem tudom mi van velem az utóbbi időben...hahh...
Már hetek óta tart ez az állapot. Nincs kedvem semmihez... még a barátaimat is elhanyagolom! Egyszerűen nem értem magam... Csak vegetálok mint valami francos gaz! Ráadásul nem is tudok tenni ellene, per pillanat olyan az életem a kedvem mint az állóvíz... de nem az a bizonyos ami a mondás szerint mély. Nem! Mint azok a pocsolyák amik túl sokáig maradnak meg... poshadt, nyálkás, zavaros massza! És  ( tudom és-sel nem kezdünk mondatot!  ) pontosan így is érzem magam! Kiborít ez az állapot! Valakinek vagy valaminek történnie kellene, hogy a vihar elmossa és friss vízzel töltse fel a "pocsolyát"! Nem mondom megint van egy hangulatom... pocsolyához hasonlítom az életem  ha-ha-ha...
Ehh... na ez már szánalmas! Vihar van a biliben! Ha-ha-ha.... * ironikus kissé őrült kacajt hallat*
Végül is mi az én életem a világhoz képest? Semmi.
Sokszor elgondolkodom azon, hogy vajon mindenkinek előre meg van-e írva a sorsa?
Ha igen akkor kár is ellene küzdeni mert bárhogy is vergődjön, küszködjön az ember lánya tök fölösleges az erőfeszítés? Vagy talán csak egy fajta útmutató ami segít abban, hogy megtaláljuk a nekünk rendelt embereket, helyeket, érzéseket? Magam sem tudom mit higgyek...
Megfordult már a fejedben valaha, hogy teljesen rossz...helyen, időben, világon vagy? Mit ne mondjak elég gyakran végig fut rajtam a hideg és csak arra tudok gondolni, hogy haza akarok menni. De ha valaki megkérdezné, hogy " Hova haza?" csak néznék és tátognék mint hal a szárazon... na, vajon érett vagyok már a muszájkabátra? XD

Con?!

Most olvastam Nee-chan blogját...
Olyan jó lenne!!
De én sem akarom túlságosan beleélni magam ha nem lesz belőle semmi... akkor csak nagyobb a
csalódás, pedig Ordenesek is ott lesznek... ahh!
Együtt lenni Nee-chanékkal, nyálcsorgatva bámulni a Bishiket...fényképezni minden mennyiségben, bevásárolni, élvezni a "kissé" extravagáns légkört! Élvezni, hogy az emberek bámulnak...hehehe!
Ohh, de jó lenne!
Nee-chan?! De jó is lenne... emlékszel mit írtam üziben?A kis "story" Zoamelgusztárral?
Esküszöm a srác először a szívrohamot hozta rám! XD

Elveszett álmok?

A valóság eltemeti a lelked,
nem tehetsz mást csak tűröd a súlyokat.

Tenyeredben a vonal, életed útja,
homályba burkolva mint tengerparti szikla.

Szíved láncoktól terhes,
te magad raktad őket oda.

Álmod sárba tiporva,
ujjaid közt színes szilánkok csupán.

Törött álmok sebzik kezed,
vértől mocskos minden darab.

Én valahogy így képzelem majd el a leányzót...Darion lányát.

Végzet

Ablak mellett elsuhanó táj.
Dübörög a rádió.
Egy pillantás a karórára.
Mély sóhaj, nemsokára otthon lesz.
Az autó elhagyja az újabb falu végét jelző táblát.
Fák. Bokrok. Szántóföld. Erdő.
Láb a gázon. Egyenletes tempó.
A lány a sofőrre néz és gyengéd mosoly jelenik meg arcán. Csak ne lenne ilyen rohadt arrogáns, terebélyesedik mosolya. Bár így is döglenek érte a lányok. Nem csoda. Magas. Hosszú barna haj a tarkónál felnyírva. Tüzes barna szemek. Az a tipikus bugyihasogató tekintet. Széles váll, nagy erős hát, hosszú lábak. Hah, meg ez a magabiztos vigyor! Túlságosan is magabiztos! 
Öcskös, te aztán sohasem javulsz meg!
Egy újabb kanyar.
Szemből pedig egy másik kocsi.
Micsoda?!
Kétségbeesett kiáltás de már túl késő!
Hatalmas csattanás, a biztonsági öv szinte összeroppantja a testet. Az autó az ütközéstől az árokba szánkázik és fejtetőre áll. A lány szinte élettelenül lóg az öv fogságában. Nem képes mozdulni. A fájdalom megbénítja testét, lélegzése kapkodó, felületes. Nem létezik számára semmi más csak a kín. Az egész világa erre az egyetlen egy érzésre szűkül.
Mégis minden erejét összeszedve oldalra pillant. Az öccse hozzá hasonló helyzetben lóg az öv fogságában de úgy tűnik nincs komolyabb baja. Eszméleténél van és mozogni is tud. Hála legyen az Isteneknek! Erős, ki fog jutni a kocsiból és túléli! Ez az egy gondolat fogalmazódik meg benne mielőtt elnyelné a sötétség...


                  ~ X ~

Végre megszűnt a kín.
Csak azt tudnám biztosan, hogy Ő jól van-e...
De... mi ez a fény? Nem is... inkább színek kavargó förgetege!
Vad harsogó rubin, smaragdot idéző haragos zöld. Éjszakai égbolthoz hasonlatos mélykék... a szem belefárad a rengeteg villámgyorsan váltakozó színbe. 
A szemem?!
Ez, hogy lehet? De hát...
Hűvős szellő cirógatja a testem.
A testem?!
Végig nézek magamon. A látványtól elakad a lélegzetem.
Ez a test nem... nem az enyém! Ez a test amit érzek... lehetetlen! Ilyen nincs! 
Ez az alabástrom test... egyszerűen... tökéletes...
A szellő visszatér és néhány éjszín tincset sodor az arcomba.
Fekete?! De az én hajam barna!?
A színtengerben valami lassan alakot ölt. Sötét árnyék rajzolódik ki a hullámzó kavalkádból. Egy-egy hatalmas férfi, ébenfekete majd derékig érő hajjal ami a tarkónál össze van fogva. Markáns arcának bal oldalán bonyolult tetoválás. Hatalmas, izmoktól duzzadó testén fekete térdig érő kabátszerűség, éjkék mintákkal amik mintha állandóan változtatnák mintájuk és méretük. A hosszú izmos lábakon hasonló nadrág feszül. Térdig érő ezüst veretes csizma, a csípőt széles bíbor szín öv díszíti. Ráerősítve egy hatalmas kard, olyan akár a templomos lovagok pallosa. A keresztvas egy kitárt szárnyú sárkányt idéz, öklömnyi vérvörös ékkövet tart a pofájában. Félelmetes a kisugárzása... mondhatni vérszomjasan figyel homályos tekintete. 
 A hatalmas férfi figyeli a lány minden egyes rezdülését, tekintetének rebbenését, látja a kérdések tengerét a kavargó kék szemekben. Igen. látja a kérdéseket ám a szépen metszett arc nem árulja el gazdája gondolatait. Elégedett mosoly suhan át az idegen arcán. Ez az én lányom! Milyen rég is volt már, hogy utoljára láthatta ezt a tengermélyhez hasonlatos kékeszöld izzást. Mindig is értett ahhoz, hogy hogy leplezze az érzéseit... de az emberként eltöltött hosszú évszázadok most ott tükröződnek a tekintetében. Már sohasem lesz ugyanaz a vad és engesztelhetetlen lányka.
- Rég láttalak Kicsikém. - mosolyog gyengéden a férfi.
A lány felkapja a fejét. Hogy mi?! Zavartsága nőttön nő.
- M-micsoda? K-ki ma-maga? Mit k-kerese...
- Csak nyugalom, csak nyugalom. Mindent elmagyarázok Kicsikém.
Ezúttal nem tud parancsolni izmainak, teljes értetlenség uralkodik el vonásain.
- Miért...
- Hogy miért szólítalak így? - a lány alig láthatóan bólint - Ez nagyon egyszerű, azért mert a lányom vagy.
- He?! - csak ennyi telik tőle.
A hatalmas férfi kacagása betölti a végtelennek tűnő teret.
- ne haragudj de ez a reakció, egyszerűen...
- Mit jelentsen ez az egész?! - csattan fel a lány.
az övéhez oly hasonlatos szempár ezúttal dühvel és keserűséggel telik meg. 
- Tudom, hogy most furcsának fog tűnni de ha majd visszatérnek az emlékeid, legkésőbb akkor hinni fogsz nekem. Az én nevem Darion, démon vagyok. pontosabban a démonok fejedelme. Te pedig az én lányom vagy akit az Égiek és a Démonok tanácsa megbüntetett. 100 emberi élettel ezelőtt arra kárhoztattak, hogy emberként élj és természetes halállal halj mert... de erre majd később rátérünk. Nos ez az élet lett volna az utolsó és visszatérhettél volna közénk a halálod után, de ezek a nyomorult Égiek úgy gondolták, hogy ha erőszakos halált halsz késleltethetik az ébredésed. Csakhogy nagyon is elszámolták magukat! - mosolyodik el gonoszan - Azzal, hogy ezt megkockáztatták megszegték a saját szabályaikat és lehetőséget adtak nekem arra, hogy visszakapjalak...
- Vá-várj... ez azt jelenti, ho-hogy ez nem baleset volt, hogy az öcsém...
- Pontosan.
- E-ez nem lehet!
- Ha nem hiszel nekem lásd hát a saját szemeddel!


                                                     Folyt. köv.


Remélem eddig tetszett! :)
Nemsokára jön majd a folytatás is...

Ékkövek

Gyémánt maszk mögé rejtőzöm,
így nem láthatod a véres könnycseppeket,
melyek Rubinként  ragyogva peregnek arcomon.
Tekintetem mint tüzes Smaragd perzseli lelked.
Elmémben tompa gondolatok,
mint megannyi homályos Opál gurulnak szerteszét.
Óvom szívem mindentől.
Mint Gyöngyét a kagyló,
elzárom a világ elől.
Lelkem 7 lakatra zárt ékszeres doboz.
Benne érzelmeim mint csiszolatlan drágakövek.
Hevernek bíbor bársonyon.

A Jégkirálynő születése

Fáj.
Annyira fáj.
Miért?!
Nem veszik észre, hogy bántanak?!
Féltem.
Nem akartam többé érezni.
Féltem a lelkemet emésztő tüzes kétségbeeséstől...
Hát fagyos páncélba zártam szívem.
Melyen nem hatolhat át senki és semmi.
Jégkristályok mint megannyi törékeny ékszer,
szemet kápráztatva tündökölnek s díszítik homlokom.
Mint szikrázó diadém hűtik elmém.
Fátyol ködből öltök könnyű, puha ruhát.
Dércsipkékkel ékeset.
Első hóból font sál alabástrom nyakamon.
Befagyott tengerként mindent visszatükrözve fénylik tekintetem.
Mélyére nem láthatsz sohasem csak önnön csalóka képed figyelheted.
Visszavonul jégpalotába, égbetörő fagyos tornyába.
Szivárványszínekkel nyűgöző fagyos trónusán, ott ül Ő.
Szeme lehunyva.
Ő a Jégkirálynő